Őrjöngdében jártunk

Mostanában Zsongi mozgásfejlődése hatalmas léptekben folyik. Beiratkoztunk egy gyerektornára, ahol heti egyszer egy órát rohangálhat, padon kúszhat, karikát kergethet, trambulinozhat - és tanulhatja a más gyerekkel együttlevést, a kötöttebb irányítást. Első alkalommal szinte megrészegült a hatalmas tornateremtől, körbe-körbe rohangált, persze a kezemet nem hajlandó elengedni közben, így nekem is jó kis edzés ez. A kötött tornagyakorlatoknál, amiket mindenki csinál, mindig kijelentette: "Én nem!" Amikor a foglakozásvezető lány behívta a gyerekeket a szertárba a hullahopp-karikákért, ő csak velem akart menni, de az ajtóban elengedtem, és visszamentem a helyemre. nemsokára jöttek ki a gyerekek, már mind kijött, de Zsongi sehol... Bemegyek a szertárba, ott álldogál, forgatgatja a karikát... Persze, még sosem látott ilyesmit, és szeretett volna játszani vele, de az első feladat az volt, hogy le kellett tenni a földre, szaladgálni, és amikor elhallgat a zene, beleugrani.

Amikor másodszor mentünk, egy másik utcában parkoltam, Zsongika hirtelen nem értette, hova megyünk: "Hol van a torna néni háza?"

Aztán csúszdaparkba mentünk a magyar anyukákkal, Zsongika itt látott először felfújható ugrálóvárat. Alig mert lépkedni rajta, pedig biztattam, hogy csak azt kell csinálni, mint otthon, az ágyunkon... Lassan belejött, és a második alkalommal már csak ott akart ugrálni. Viszont volt egy csúszda, ami bebújós kis hellyel kezdődött, ahol labdák voltak, és onnan lehetett feljebb mászni egy zárt térben a cső csúszdarészhez. Ott viszont nem mert lecsúszni, és így félúton megrekedve keservesen sírni kezdett. Én meg nem tudtam segíteni, mert ez kisgyerekméretű játék volt, nem tudtam utánamenni. Végül valahogy bepréseltem két méteres hosszúságom mintegy harmadát a labdás részbe, és onnan kértem, hogy legalább a kezét nyújtsa, hogy elérjem. De ő csak üvöltött, mindezt egy zárt műanyag térben... Azt találtam ki, hogy megtörlöm az orrát, erre kicsitt lejjebb jött, hogy elérjem, végül azzal győztem meg, hogy megölelem, csak jöjjön közelebb.

Tegnapelőtt pedig egyenesen egy őrjöngdét látogattunk meg Lausanne mellett: ugrálóvárak, csúszdák, labdák, trambulinok minden mennyiségben. A délutáni alvást az autóban terveztük, hogy hamarabb odaérjünk, de csak bóbiskolt szegénykém, ígyszinte alvás nélkül indult neki a két órás tombolásnak. Az összes gyerek csuromvizesre izzadva rohangált, Zsongikám is teljesen kiütötte magát, hazafelé az autóban csak nézett maga elé. Ehhez jött még a másnap délután, amikor Aváék elé mentünk Genfbe, szintén a délutáni alvást megszakítva. A mintegy három órás városnézést végigrohagálta, lépcsőkön le-fel, "mind a ketten szaladjunk!" felkiáltásokkal, majd este tízkor hazaérve még az ÖSSZES játékát bemutatta Aváéknak, és 11 után dőlt ágyba. Ma még csak fekve tologatta a vonatát és meséket nézett a gépen, most pedig már két órája alszik...