első bejegyzéseim

2012. 11.16-án útnak indultunk Zsongi meg én repülővel. Nagyon ügyesen utazott Kisnyuszi, de szerintem nem is sejtette, hogy a felhők fölött repültünk, azt hitte, csak buszoztunk kicsit. Gyorsan elrepült a két óra Genfig, vigyorgott a mögöttünk ülőkkel, evett-ivott, a traktorját tologatta a szomszéd karfáján...A végén közölte is vele, hogy „Ááp” (megállt a repülő), a szegény francia srác meg csak mosolygott és kérdezgette, hogy „Á?” Kicsit nehéz volt aztán egyedül koordinálni a fél kézzel irányíthatatlan babkocsit, a 20 kilós bőröndöt, a 13 kilós Zsongit plusz a kézipoggyászt. De gyorsan megtaláltuk Apát, aki már repített is minket az autópályán Martigny felé. Éjfél körül értünk fel a szerpentin tetején, 1100 m magasan lévő házhoz. Útközben Gyuri ajánlgatta, hogy innen a legszebb a kilátás, nézzek hátra, de én csak a szakadékok szélét figyeltem mereven. Megérkezvén tiszta sötét volt, nem láttam semmit, hova kerültem, csak a csillagok voltak furcsán nagyon közel...

Reggel ért a meglepetés, amikor óvatosan kinyitottam a spalettákat az ablakon... Szóval ezt nem lehet leírni, inkább megmutatom:

x

Szombat délelőtt kirándultunk, csodahelyeken, délután meg Zsongi alvása alatt a teraszon napoztunk. Vasárnap már nehéz volt rávenni Zsongit a gyaloglásra, de az sem volt jó neki, ha vittük... Csak a Mont-Blanc Express érdekelte, ami a nevével ellentétben egy kis helyi pöfivonat (bár valóban a Mont Blanc-ig megy), utaztunk is rajta. Hétfőn indultunk a városba még egy lakást megnézni, és mondtam Zsonginak, hogy autóval megyünk. Erre ő: Mama? Megszokta szegény otthon, hogy mindennap megyünk mamáékhoz... Nos, a város nem nyűgözött le annyira. Hazafelé szintén a Mont-Blanc Expresszel jöttünk, de az állomástól kb. 20 perces megfeszített babakocsi-tolás következett ilyen meredeken: / . Ebéd után Zsongika nagyot aludt a tűző napon a teraszon, vacsorára meg sem állt három tükörtojásig...

2012. 11. 20.

Ma már elővettem Zsongika motorját, és kerestünk egy viszonylag egyenesebb terepet, ahol nem gurul le a hegyről. De annyira csend van itt fent, hogy a motorozás fülsiketítő robajnak hallatszott, félek is, mikor szólnak a kedves svájciak, hogy ne háborítsuk a csendet. Amelyet egyébként csak a szomszéd teheneinek egész napos kolompolása, a vonat völgyből felhangzó csikorgása és a közeli vízesés dübörgése színesít. :D

Itt is megy ám nagyban a VÉÉÉ! Íme:

x

11.23.

Nyelveken szólás

Hát ez nehéz... Itt mindenki franciául beszél. Zsongi miatt mindenki szóba elegyedik velünk, de általában – gondolom – annyit mondanak, milyen aranyos, és mennek is tovább, úgyhogy nem tartom szükségesnek közölni ennyi időre, hogy nem tudok franciául. A gond akkor van, ha hirtelen feltesznek nekem egy kérdést. Ha ekkor szólok, hogy „Je ne parle pas francais” (ennyit megtanított Gyuri, mert azt tanácsolta, ne azt mondjam, hogy nem értem, mert akkor el fogják kezdeni magyarázni mégegyszer), akkor kiderül, hogy az eddigiekből egy szót sem értettem, csak mosolyogva bólogattam, és ez nagyon ciki. Vagy felajánlom, hogy esetleg németül... De ez is ciki, mert itt nem szeretnek németül beszélni. Eddig egy bácsival sikerült beszélgetnem, aki mondta, hogy az ő anyanyelve a svájci német, és ha németül kellett előadnia, mindig tisztára izgult. És beszéd közben most is többször átváltott franciára... Egy néni meg kérdezte franciául Zsongira, hogy kisfiú vagy kislány. Ezt értettem, meg tudom is, melyik mit jelent, de hirtelen összekevertem, és azt mondtam, kislány. Erre ő: „Tre jolie!”, és szerencsére továbbment...

Tegnap vonatjegyet kellett vennem, egy néni segített az automatánál, de ő meg csak angolul tudott a francián kívül, amit hamar tisztáztunk, hogy szintén nem pálya. Mire a pénzérméket kiguberáltam, mindig újra kellett programozni az automatát, mert visszaváltott a start menübe. Addig szerencsétlenkedtem, amíg megjött a vonat, és Zsongika is már a sín felé szaladt, úgyhogy kitéptem a gépből az épp bedugott 10 frankos bankjegyet, és felszálltunk. Jött a kalauz... Khm... (Egyébként itt nem ám dzsörzé egyenruhás emberkék járkálnak, hanem tök laza, farmeres fiatal srác volt.) Nekiveselkedtem, hogy angolul elmagyarázzam, mi történt... Annyit értett meg belőle, hogy no ticket. Semmi gáz, ha megérkezünk a városba, majd ott vegyek az állomáson. Leesett az állam. Gyuri ott várt minket, elmeséltem, mi a helyzet, dévánkoztunk egy kicsit, majd győzött a jó magyar mentalitás: ha már vége van az utazásomnak, meg úgysem kéri már senki, minek vegyem meg a 8,5 frankos jegyet, nem igaz? (Remélem, nem találkozunk többet azzal a kallerrel...)

Ma már próbaüzemre beindították a Telekabint (amire, mármint a szóra, én azt hittem, hogy telefonfülkét jelent, de kiderült, hogy sífelvonó...), és a szomszéd apartmanban is nagyban takarítanak, lehet, hogy hétvégére elözönlenek itt mindent a síelők.

Zsongika újabban lefekteti az autóit is a délutáni alváshoz, és be is kell őket takarni, meg ha leesnek az ágyról, akkor eljátssza, hogy sírnak és meg kell őket puszilni. Meg szomjasak is szoktak lenni az autók. :D

11.27.

Szinte mindennap le kell mennünk az állomásra vonatokat nézni, ez itt az egyetlen program. A masiniszták szerintem már ismernek minket – az a bolond nő a gyerekével, aki nem tud beszélni meg bliccel, és mindennap itt ülnek a padon az állomáson.... De nagyon udvariasak, mert épp nagyban bámészkodtunk, hogy hogy jön be a vonat az állomásra, és rögtön lepattant róla egy kalauz, hogy segítsen-e feltenni a babakocsit (mert ez kivételesen nem alacsonypadlós volt). Biztos az odafele úton is láttak, és gondolták, erre már csak felszállunk...

Egyébként többször is késnek a svájci vonatok! Úgy látszik, csak az órájuk pontos... :)

Zsongika bevezetett egy újabb esti rituálét: amikor Gyuri felöltözteti fürdés után, és megyek altatni, beszól: „Apa, ajtó!” Vagyis: húzzál kifelé és csukd be magad után! :DDD

Ma reggelre eltűnt a szemközti óriási hegy a felhőben, mintha itt lebegne a házunk a világ fölött, a tejben.